2016. november 28., hétfő

A mikulás zsákja


Megkezdődött a munka a varázshegyi házban,
nagyon sok a kívánság és mindjárt mikulás van.
Sok kis manó sürög-forog, pakol és csomagol.
A műhelyben nagy a zaj, kicsi vonat zakatol.
Érkezik a sok ajándék, szét kell válogatni.
Névre szól itt minden darab, úgy kell zsákba rakni.
Szorgoskodik a manók között Tinka és Minka.
- Kakukk-kakukk, ebédidő! - Üt az órainga.
Üldögélnek egy sarokban, a kalács jólesik,
a vonat vesztegel, a műhely elcsöndesedik.
- Valamit nem nagyon értek. - suttog Minka halkan.
- Annyi sok itt az ajándék, de zsákból csak egy van.
Miért nem telik meg, hiszen napok óta rakjuk,
hová tűnik a sok játék, soha meg nem tudjuk?
Mellettük üldögélt a kedves arcú hóanyó,
mosolyogva hallgatja, mit beszél a két manó.
- Elmondom én kicsi manók, nincs különös titok.
Amit mi, itt beleteszünk, el is tűnik hipp-hopp.
A varázslat egyszerű, elviszi sok-sok zsákba,
a télapó segédeknek, szét a nagyvilágba.
- Erre bizony nem gondoltam, - csodálkozik Minka,
- de nagyszerű ez a varázs! - s megint üt az inga.
Újra indul a kis vonat, pöfögés, kattogás.
dalolnak a kis manók, vígan megy a pakolás.
Tudják, nem baj, hogy nem telik a mikulás zsákja,
mégis ott lesz az ajándék, annál, aki várja.
Ilona Zagyi Gáborné
Kicsi Kincsem

2016. november 27., vasárnap

Kicsi Karácsony felelős

:) <3

Mennyit kell még aludni?
A kérdés tán ismerős...
izeg-mozog faggatózik,
ő a Karácsony felelős...

Sorban nyílnak ablakok
az adventi naptárban,
ragyognak a gyermekszemek
az édes várakozásban...

Így az esték vidámabbak,
mert holnap újabb nyílik,
röpíti az álma éjjel,
a Karácsony csillagáig...

Kicsi Kincsem

Ilona Zagyi Gáborné


2016. november 23., szerda

A mikulás útja



Évente csak egyszer látják,
megcsodálják szarvas szánját,
köszöntik a jó öreget,
sziporkázik a szeretet.

Holdudvarán kicsit pihen,
erőt gyűjt az ezüst fényben,
itt mindenki a barátja
a tejútra hajt a szánja.

Szél röpíti, megtréfálja
ősz szakállát megcibálja,
a mikulás nem haragos,
piros arcán mosoly ragyog.

Ám ideje nincs játékra,
kincsek lapulnak zsákjába.
Sok kis gyermek lesi, várja.
Kiknek álma, vágya,
az ő varázsa...

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné

Kedves Mikulásom



Esik hó vagy nem esik,
sok gyerek róla álmodik,
piros ruhás, ősz szakállas,
arca pírja mézes-mázas.

Csizmája már sokat látott
bejárta a nagy világot,
azt sem bánja, ha átfázott,
űzik-hajtják kívánságok.

Évente csak egyszer látom,
mivel jön én dehogy bánom.
Szánon -e vagy szarvas háton,
mindegy, mert én nagyon várom.

Néha csak úgy lopakodik,
kéményen jön, majd elszökik,
megtölti a csizmát, zoknit,
órákig nem tétovázik...

Létezése nem csak álom,
ajándékát megtalálom,
s mert évente visszavárom.
hű vendég az én barátom:
Drága kedves Mikulásom...

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné

2016. november 19., szombat

A mikulás rémálma



Odakint, köszönti a téli varázs,
álmosan bóbiskolnak a rénszarvasok.
A szánon ott a megtömött zsákja,
minden a helyén, már indulhatott...

- Hohoho-hó - hol vannak a krampuszok,
mi ez a csönd? A manókat sem látja.
Szólongatja őket - Ejnye teremtette!
Gyorsan ide mind!- de hiába kiáltja.

Nem várhat rájuk, nincsen rá ideje,
felül a szánra, mozdulnak a szarvasok...
- Hohoho-hó!- megcsendül az üveghegy is,
- csak szaporán, sehol meg se álljatok... -

Hét határon túlról, csak egy pillanat,
a fogat mint a villám olyan sebes,
szemvillanás alatt maguk mögött hagyták
a mesélő, zengő, erdő rengeteget...

- Hohoho-hó mi van itt? - Senki se várja?
Se apró, se kicsi, se nagy gyerek...
Se csizma, se zokni nincsen a szobákban,
- hol járok én? Mi történt itt emberek?-

Hiszen telis-tele volt a postaláda,
még sosem volt ennyi titkos kívánság.
Gyerekek nélkül mit ér a mikulás...
hová lettek, kik a levelet megírták.

Apró kezek ébresztgetik, költögetik.
Ébresztő! Útra kelni itt az idő!
Az ágyában van. Csak rém álom volt.
A Sarkcsillag mosolya sürgető...

- Hohoho-hó! Micsoda nap!- Manók,
krampuszok mind itt vannak körülötte.
Kinn a rénszarvasok toporognak,
s már röpül is a szán a fellegekbe.

- Hohoho-hó!- Ragyog mosolygós arca.
Ez az igazi mikulás este! Várják!
Elégedetten, boldogan simítja
végig, hólepte ezüstös szakállát..

- Hohoho-hó! - Amerre jár, nyomában
felcsendül a legcsodásabb üdvözlés,
ami a Mikulásnak a legszebb dallam:
vidám gyermek kacaj, csendülő nevetés...

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné

A vidám krampusz



Varázshegyi barlang-lakban,
élt egy kicsi krampusz gyerek.
Nem is látott még a világ
ily mosolygós szörnyeteget.

Volt szarva, sőt patája is,
ám de folyton nevetett.
Csóválták is a fejüket
a szörny tanítómesterek.

Mire való a kacagás.
Ijesztőnek kéne lenni!
Aki mindig így vigyorog,
attól nem fél soha, senki.

Gyűlt is a sok elégtelen
az ördögi bizonyítványban,
nem volt erre soha példa
ott a krampusz iskolában.

Szidták szegényt. Éjnye-bejnye!
Krampuszgyerek csak nevette.
A vizsgán a próbabábot,
mosolyogva rémisztgette.

Kegyelemből engedték át,
gyerekijesztgetős teszten.
Kigyógyul a nevetésből,
ha rém lesz mikulás esten!

Gyakorolta a tükörben,
hogy morcos legyen és mérges,
féljen tőle, aki látja.
Nevet. Ez sose lesz rémes!

Lesz, ami lesz, mennie kell,
majd a láncát megcsörgeti.
Nem is érti mire jó ez,
ijesztgetni mért kell neki.

Szarvasszánon Mikulás ült,
ajándékkal teli a zsák.
Már félúton vették észre
a virgácsokat otthagyták.

Törtek egy pár száraz ágat,
még időben, el sem késtek.
Varázslatos téli este!
Olyan szűkek a kémények...

Kicsi lurkó ébredezik.
Nyújtózkodik egy jó, nagyot.
Álmodtam a télapóról!
Most már tudom, hogy jó vagyok!

Volt vele egy kedves krampusz,
párnámon egy ágat hagyott.
Vidám lesz ma minden gyerek,
ha a krampusz így mosolyog!

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné

A Mikulás süvege


Fent a hegyen házikó,
él benne egy ősz apó.
Mestersége ősi múlt,
vörös kucsma rásimult.

Még az apjától kapta,
kire ükapja hagyta.
Annak szőtte valaha,
az öreg, dédnagyanyja.

Nem egyszerű süveg ám,
benne van a tudomány.
Minden trükk és praktika,
a mikulás logika.

Állandóan nem hordja,
fél tőle, hogy elkopna.
Évente csak is egyszer,
ha eljő a december.

Kerek évi tanulmány,
merre lesz az útirány.
Puttonyában ajándék,
csokoládék, csemegék.

Bűvös mikulás sapka,
ha hordja, érzi, tudja.
Ki a jó és rossz gyerek,
így látja a bölcs öreg.

Bejárja a világot,
s ha kincsét megtalálod,
láthatod, hogy nem mese:
A mikulás süvege.

Kicsi Kincsem

Ilona Zagyi Gáborné

2016. november 12., szombat

Sün-vacok



Sürög-forog a süncsalád,
hűvösek már az éjszakák.
Kell egy fészek, tágas, meleg,
így vészelik át a telet.

Kell száraz fű és falevél,
vastag fal lesz és rá fedél.
Míg dolgoznak jól is laknak,
sünpocakba raktároznak.

Hasznos étket rejt az avar,
Talál, aki ügyes, kapar.
Giliszta és hernyó, kukac,
telik bendő nő a kupac.

Nem jelzi más csak egy halom,
elkészül a téli alom.
Mind befelé! Hamar, hamar,
jöhet tél és hózivatar.

Összebújnak? Nem szúr tüske?
Az ő titka, erre büszke.
Tábla lóg a deres falon.
Csak tavaszig ne zavarjon!

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné





Erdei pocok



Vöröshátú kicsi pocok,
reggelente mindig kocog.
Nagy a füle, hosszú farka,
veszedelmes, éles karma.

Fürgén mászik ágról, ágra.
Gyűjt és keres vacsorára
mindenféle magot, bogyót,
rovart, lárvát, s néhány gumót.

Hol is lakik? Vajon merre?
Odú? Fészek? Kuckó lenne?
Lessük csak meg hová bújik!
Ott egy üreg, mélyre nyúlik.

Ott tűnik el a kis pocok,
a föld alatt van a vacok.
Labirintus, nem is vacok,
ágas-bogas, s hogy kanyarog!

Bejárata nem is egy van,
kisurranhat nagy titokban.
Jól megél itt, biztonságban.
Alszik puha, moha ágyban.

Kicsi Kincsem
Ilona Zagyi Gáborné



Piros alma


Kis kertünkben van egy nagy fa,
termett rajta sok-sok alma.
Túlérett már, mind lepotyog.
Fölemelem, rám mosolyog.
Belesimul tenyerembe,
beleteszem a zsebembe.
Jó helyen vagy piros alma,
nincsen más ki vigasztalna.
Előbújhatsz, előveszlek,
egy darabig nézegetlek.
Melengetlek, simogatlak,
ha úgy tetszik, megharaplak.
Kicsi kincsem
Ilona Zagyi Gáborné

2016. október 17., hétfő

Séta az őszi erdőben


A fák között járunk, fogom a kezét.
- Siessünk! - mondja - akarok gesztenyét!
Figurákat készítek, meséseket.
Gesztenye királylányt s hozzá herceget.
Kell makk és kökény, piros galagonya,
barna, tüskés héj lesz majd a korona.-
Keresem az ösvényt, csetlek és botlok.
Kapaszkodnak belém indák és bokrok.
- Oda nézz!- mondja - de furcsa árnyékok!
Talán itt élnek manók és koboldok.
Miért néma az erdő, ez mit jelent?
Hol van a madárdal, miért nagy a csend?
- Megváltozik minden, búcsúzik a nyár,
új otthont keres a költözőmadár.
Messze repül. Egy melegebb vidékre,
s akkor jön vissza, ha a télnek vége.
Aki itt marad, bírja a hideget,
madár és állat ilyenkor gyűjtöget.-
Egy tisztásra érünk, leülünk kicsit,
talán ha nem mozgunk, látunk valamit.
- Ni csak! Mi moccan? - Két süni toporog.
Súgja a gyerek - Én odaosonok.-
Nem volt elég gyors, visszagömbölyödtek.
Meredtek a tüskék. El sem köszöntek.
Megtörik a csend, most valaki kopog!
- Egy, kettő, három, négy...- halkan számolok.
Koppan és koppan. Hullik a faforgács,
széles fa törzsén egy díszes fakopáncs.
Piros a sapkája, a csőre hegyes.
- Miért fúr és farag? Valamit keres?
- Élelmet gyűjt, vagy odút javít éppen,
hánccsal béleli, ne fázzon a télen.-
Vörös folt mozdul a fa tetejében,
bújik előlünk lombok sűrűjében.
-Jajj az ott egy mókus, annyira édes!
úgy hazavinném, ugye lehetséges!
- Nem menne szívesen. Nézd, ott a párja!
Azt hiszem van több is, nagy a családja.-
Krúg, krúg, krúg ! Kíváncsiskodik egy holló.
Úgy, úgy, úgy! Csúfolja egy cserfes szajkó.
Feleselnek, hogy ki is tudja jobban,
nem maradunk a furcsa hangzavarban.
Bogarak, lepkék, nyüzsög itt az élet,
dehogy van itt csend, ha jobban megnézed.
Reccsen az ág, egy őz jön közelünkbe,
ahogy észre vesz, eltűnik sietve.
- Olyan szépséges! De kár, hogy itt hagyott!
Talán majd egyszer vele is játszhatók.
Kezemből etetném. Bögrémből inna.
Lehet megszeretne nem vágyna vissza.
- Neki ez az otthon, nem baj hogyha fél,
mert leselkedik rá ezernyi veszély.
- Otthon lenni én is szeretek - mondja
s a kezem kicsit szorosabban fogja.
A forrásnál járunk, köveket keres,
válogat köztük, lapos legyen, kerek.
- Ajjaj! Kígyó!- Ugrik fel ijedten.
- Az csak egy sikló. Ne félj tőle kincsem!
Ő is megijedt. Látod, hogy menekül!
Már vissza sem néz, hupssz a vízbe merül.-
Vissza kéne mennünk, esteledik már,
Zenél a tücsök és int a napsugár.
Majd elfelejtettük, miért is jöttünk,
minden zsebünkbe mindenfélét tömtünk.
Van itt gesztenye, piros, zöld, s kék bogyó, .
s van még két maréknyi makk és mogyoró.
Feltámad az esti szél. Susog a lomb.
Őszies dallam, de igaz mesét mond.
Összehajolnak mögöttünk az ágak,
búcsút intünk az erdei világnak.
Ilona Zagyi Gáborné

2016. szeptember 21., szerda

Róka móka


Rókalyukban három kölyök.
Vörös bundás, kis ördögök.
Merész, aki a legnagyobb. 
Majrés félős és izgatott.
Vidám köztük, kicsi Móka,
kedves, virgonc, csak aprócska.
Csúfolja a másik kettő.
- Elnyel majd a sötét erdő!
- Engem sose! Sokat tudok,
kicselezem, ravasz vagyok.
A kicsi még nem ostoba.
Megnövök még, mondta anya.
Róka mama megérkezett,
- Itt az ebéd siessetek!
Mancstörlés és pofi mosás,
hoztam tyúkot, s van friss tojás.
Neki ül a három gyerek,
s mert irigyek verekszenek.
Több jut annak, aki erős,
éhes marad ki szégyenlős.
Nagy a zsivaj, marakodás,
kicsi ez a rókalakás.
Rókáék nem mosogatnak,
nem tányérból falatoznak.
Jóllakottan elpihennek,
Este felé futni mennek.
Róka papa lomtalanít,
róka mama kitakarít.
Merész az már nagyon bátor,
különösen napnyugtakor.
Majrés inti. Óvatosan!
Inkább lassan, de biztosan.
Kicsi Móka jót hempereg,
összetúrt egy levélhegyet.
Kacag, nevet: vuk, vuk, vak, vak.
Furcsa árnyék a fák alatt.
Ismerős, nagy szuszogással,
Koca mama a fiával.
Mutatkozni nem tanácsos,
soha nem volt barátságos.
Á, de baj van! Észre veszi!
Majrést, Merészt megkergeti.
Kicsi Móka zajtalanul
avar alatt,csendben lapul.
Elül a vész, előbújik.
Rókalyukig hazakúszik.
Hazaér a két testvére,
gyorsak voltak szerencsére.
Összebújnak az alomban,
biztonságos otthonukban.
Alszik mind a három róka,
Merész, Majrés, kicsi Móka.
Ilona Zagyi Gáborné

2016. szeptember 20., kedd

Őszfestés


Megunta az erdő
zöldellő pompáját,
színekre váltja
egyhangú koronáját.
Válogat a szelíd,
meleg színek között,
aranyló sárga, barna,
s akad ritka vörös.
Nehéz döntenie,
mi áll neki jobban,
nézegeti magát a tó
tükrében titokban.
Segít neki a nap,
perzseli pirosra,
ha mégsem tetszik,
barnára szárítja.
A szél is kontárkodik,
pajkosan kócolja,
divat ma a tépett,
súgja mosolyogva.
Nagy az egyetértés,
változik a típus,
dolgoznak a művészek,
melyik a jobb stílus.
Mosolyog még a nyár,
korai a festés...
minek ez a felhajtás,
ez a nagy sietség.
Megadóan legyint,
átadom a terepet...
hűvös szellő söpöri
az utcákat, tereket.
Csodálattal nézi
a meleg színeket,
de kezd már vacogni,
nem bírja a hideget.
Kabátot ő nem vesz,
mert van ám büszkesége,
inkább a madarakkal
elmegy melegebb vidékre...
Ilona Zagyi Gáborné
2014.08

Ősz, a mester


Köszön az ősz! Szép évszakot!
De jó! Megint itthon vagyok.
Megöleltem nyár barátom.
Búcsúzik. Már pakol, látom.
Együtt játszunk egy-két hétig.
jó pajtásom egész dér-ig.
Nem érek rá, sok a dolgom,
majd rájössz, hogy nem csak mondom.
Elhoztam az ecsetemet,
átfestem a leveleket,
s mindenfélét, amit még kell,
ezért mondják rám, hogy mester.
Színek, ízek, kincset adok.
Érzed, ezt a jó illatot?
Nyár elkezdte, befejezem,
éléskamrád tele legyen.
Megértek a szőlő szemek.
Mosolygósak, kerekdedek.
Van itt sárga, piros és kék.
várja már, hogy szüreteljék.
Csipke, kökény, galagonya.
Ízesebb lett az áfonya.
Sok a munka, lótok-futok.
Igyekszem én, ahogy tudok.
Ilona Zagyi Gáborné

2016. szeptember 14., szerda

Gyurgyalag-felhő


Krük, krük,krük, krű, prű,prű,prű,prű
itt, a ház fölött köröznek,
tarka, vidám madárkáim
érzem, elköszönni jöttek.
Itt az idő! Elmúlt a nyár,
Hosszú az út, indulni kell!
Hangos zsivaj. Madárfelhő
lebeg az égen, s énekel.
Nézem, ahogy távolodik,
s az egész itt-ott megszakad.
Tudom, hogy majd viszontlátom!
Szerencsét kívánok, s jó utat!
Ilona Zagyi Gáborné

Diókóstolók


Holló Sanyi, Holló Maris
a diófán üldögélnek.
Figyelik a házat, kertet,
- "kong,klong, krug, krug".- Beszélgetnek.
Őszi színek, őszi zajok.
Kicsi mókus diót keres,
a két madár ámul, bámul,
ahogy surran, villámsebes.
Talált diót, meg is töri,
hull a csonthéj a fa alá,
jóllakottan elégedett
futkározik fel és alá.
Holló Sanyi gondolkodik.
Jó ízű-e, finom lehet?
Röppen föl a diófára.
- Megkóstoljuk, hozok egyet!
A csőrében ott a dió.
- Nagyon kemény. Hogy törjük fel? -
Fejét rázza Holló Maris
- Nem lehet ezt madárcsőrrel.
- Kárba nem vész majd meglátod,
van itt ész, holló tudomány.
Röpüljünk csak el az útig,
a tervem kipróbálhatnám.
Terepjáró zötykölődik,
sok a kátyú, az út rögös.
Ledobja a kerék alá,
a kemény héj összetörött.
Nincs autó most már sehol,
szétnéznek még, türelmesek.
Kihalt az út, lakmároznak,
minden morzsát összeszednek.

2016. szeptember 3., szombat

Ufó a fák alatt


Lógatom a lábam,
a hinta elringat,
élvezem az estét,
jóleső kábulat.
Virágzó akácfa,
édes illatfelhő,
mesét súg fülembe,
a hízelgő szellő.
Figyelem az erdőt,
a zöldellő csendet,
ilyet az ember tán
csak vászonra festhet.
Most valami mozdul,
repked a fák alatt,
egy sárga csészealj,
a szemem rá tapadt...
Csak nem ufót látok!!
Hol a szemüvegem...
ijesztő káprázat,
vagy elment az eszem?
Bizonyítanom kell,
gyorsan filmre veszem,
szalagcímen látom,
ahogy híres lettem.
Fölteszem a gépre,
elemzem a képet,
a valóság vetett
álmaimnak véget.
Nem sárga űrhajó
nincs lappangó titok,
amit fényképeztem
hétköznapi dolog.
Beöltözött méhész
zöldes overallban,
méhei közt járkál
nagy, kerek kalapban.
Ilona Zagyi Gáborné
2015.05

2016. július 16., szombat

Az erdei séta


Velem együtt lép az aprócska lába,
a keskeny ösvényen, az erdőt járva.
- Foghatunk lepkét? Olyan szép, nagy, cifrát!
Készítenék neki díszes kalitkát.
- Megsérülne hamar vékonyka szárnya,
elpusztulna szegény dobozba zárva.
- Mekkora földkupac! A hangyák vára?
- Régóta lakják, így nőtt ekkorára.
Csupa járat, zeg-zug, ez az otthonuk,
itt nem bántja senki, jól megy a soruk.
- Ott szalad valami zöld! Keressük meg!
A bokorba futott. Nincs itt... Hol lehet?
- Az bizony egy zöld gyík, már messze járhat,
mert mindentől fél, ami neki árthat.
- De én nem bántanám, játszanék vele!
- Egy élőlény nem ember játékszere.
- Látok egy mókust ott a fa tetején,
hű, ha megfoghatnám, haza vihetném.
- Szomorú lenne, itt él a családja,
dehogy vágyik ő semmilyen fogságba.
- A barátom lenne, velem aludna.
- Hiányozna neki saját odúja.
- Jajj nézd, egy őzike! Kell, őt akarom.
Őt ugye vihetem, befogadhatom?
- Biztos elkóborolt, kicsi még nagyon,
nemrég született, ezen a tavaszon.
Figyelj csak oda, ott jön a mamája,
épp most talált rá a kicsi fiára!
Mosolyog a gyerek, elgondolkodik.
Csendben továbbmegyünk, nem vitatkozik.
- Otthon lenni jó... és így jó, szabadon.
Leülünk egy kicsit. Csend és nyugalom.
Kíváncsi napfény bekukucskál itt-ott.
Nincs semmi rejtélyes, nincsenek titkok.
Hallod? Hozzád szól, susog a lomb,
engedd őt élni... csak ennyit mond.
Ilona Zagyi Gáborné

2016. június 20., hétfő

Mese az idő rabságáról


Valamikor réges rég, ég és föld között.
Tekintélyes úr élt, falvak, erdők fölött.
A furcsa palotáján áttetsző tető,
s tükör falaiban a leláncolt idő.
Csillogtak a percek, mint a kristályszemek,
gondosan bezárva, hogy meg ne szökjenek.
Őrizte kincseit a mogorva fösvény,
számolgatta folyton gőgösen és büszkén.
Úgy telt a pillanat, ahogy ő akarta,
hogy másnak nem jut, egy cseppet sem zavarta.
A napot az égen ő maga keltette.
Amikor ráunt, a holdat kényeztette.
Ha úgy akarta tél volt, ha akarta nyár,
az őszt és a tavaszt nem jegyezte naptár.
Parancsszóra, össze-vissza járt az óra,
tik-tik,tak-tak,toporgott a mutatója.
Egy szép nyári este a szél kopogtatott.
- Megpihennék nálad, nagyon fáradt vagyok.
- Nincs itt helyed vándor, keress máshol ágyat!
Nem nyílik az én ajtóm senki fiának.
- Még hogy ő, senki fia!- Duzzogott a szél.
- Megtudod, ki vagyok, ha így kinevettél .
Nőtt a haragja. Tombolt, tépte a házat,
szakadtak a zárak, s vele a varázslat.
Hullottak a percek az egész világra,
emberre, tengerbe, földre és virágra.
A madarak fészkébe, csigaházába,
folyók medrébe, torony és napórákra.
Ütemes kattogás: tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Mozdultak lábak , a szitakötő szárnyak.
Mindent beborított a sürgető idő,
jutott mindenhová jelen és a jövő.
Sorban álltak az évszakok egymás után,
már ketyegett az óra érthetőn, tisztán.
Megőszült a nagy úr a romos szobákban,
csak a fáradt tegnap maradt a markában.
Hiába kesergett, deres a szakálla,
csak a múltat őrzi a ládafiába.
Hová lett a vagyona bűvös varázsa?
A kövekbe, fákba, évgyűrűkbe zárva.

2016. június 15., szerda

Rém kalandom


A fészerünkben egy régi szekrény,
benne halk nesz... valami mocorog...
Egér lenne? Talán, ha megnézném...
szörnyűséges rémekre gondolok.
Tudod azokra a mindenféle
démonokra a horror filmekben.
Mi lesz, ha ez tényleg olyasféle...
akkor most ez itt a búcsúpercem...?
Mégis nyúlok a fogantyú felé,
jajj, ha látnád, hogy remeg a kezem...
Félősebb énem húzna kifelé,
de a lábam mozdulni képtelen.
Újra hallom... A levegő megáll,
s a szívem kalapál... túl hangosan.
Érzem az erőm az inamba száll,
majd a bátorságommal kirohan...
....én maradok. Torkomban a gyomrom,
most nevetnék magamon, ha tudnék...
Na most... ezt csak úgy magamnak mondom,
de inkább a merszem után futnék...
Ejnye! Kell nekem bizonyítani?
Kell! Majdcsak elbírok egy egérrel.
Nagy levegő! Megragadom: így ni!
Szinte feltépem hősiességgel.
- Csak-csak, csak-csak, csak-csak, csak-csak - hallom.
Riadtan piheg a "szörnyű" rémem...
Kicsi rozsdafarkú fészkét látom...
- Éppen költök, ne zavarjon... kérem...
Ilona Zagyi Gáborné

2016. május 24., kedd

Csuszka pár


Terebélyes ágak között,
bájos, kicsi akrobata,
a fa törzsén föl és alá,
csúszik ide, csúszik oda.
Talán bizony lakást keres?
Apró szépség illeg-billeg,
- Ni csak, itt egy üres odu!
Párját hívja: cirreg-cirreg.
Nézegetik. Az ajtó nagy,
leszűkítjük, hordunk sarat,
ha kisebb lesz, otthonosabb.
Nekilátnak, tapasztanak.
Amíg száradnak a falak,
jó vastagon kibélelik.
Fakéreg és tűlevelek.
Itt kelnek ki majd a kicsik.
Harkály röpül. Menne haza.
Nem fér már be, szűk a nyílás.
Bent lapul a két kis szorgos,
kész a fészek csinosítás.
Sürgés, forgás, tüsténkedés,
biztonságos a menedék.
Buzgólkodó a csuszka pár,
kártevőkből van itt elég.
Telnek-múlnak,napok, hetek.
A fészekben kilenc tojás.
Koppan kis csőr, a héj reped.
Kilenc, pici szívdobbanás.

Sok száz éves fa...

Még nem láttam ekkora fát.
Lehet kapni hozzá létrát?
Tetejére ha felmásznék,
a világon mindent látnék?
Te vagy itt a legidősebb.
Talán őrt állsz, örököset?
Öreg vagy már, nagyon kérges.
Megölellek. Vajon érzed?
Hány kisgyerek kéne ide,
kiknek keze összeérne?
Tíz barátom elég lenne,
kéz a kézben, körbe körbe.

2016. május 23., hétfő

Különös koncert


Hosszú csápok amit látok.
Mi bújik a kéreg alatt?
Kitapogat óvatosan.
Meleget vár? Talán nyarat?
Júniusban előbújik,
egy fényes, fekete frakkban.
Előkelőn illeg-billeg,
a szép, nyári alkonyatban.
Röppen föl a csalitosba,
üldögél a virágbokron.
Eltűnődik szomorúan
- nyakkendőm nincs, csak a hangom.
Cifra lepke libben mellé.
- Szomjas vagyok. Ön a pincér?
- Nem. Kérem, én, zenész vagyok.
Fellépek, a tücsök kísér.
- Hangverseny lesz, éji zene?
Megvárom, ha megengedi.
Előkerül tücsökmester.
- Cincér fiam, lássunk neki!
Így csendült fel a szerenád!
Figyeld csak az esti csendben.
Táncolnak az apró árnyak,
csillagfényes bálteremben.

Borz Amál és Borz Aurél.


Vajon mit rejt csöndes tölgyes,
ki lakik az erdő mélyén?
Itt kukucskál egy rönk mellett,
Borz Amál és Borz Aurél.
Van itt borzvár a föld alatt,
de nem egyszerű kotorék,
csillog, villog, tisztán tartja,
Borz Amál és Borz Aurél.
Óvatosan, szépen lassan.
Fülel, figyel. Nincs -e veszély?
Így megy ez, ha előbújik,
Borz Amál és Borz Aurél.
Nagyon üres a borz pocak,
még épphogy csak elmúlt a tél.
Nem csoda, hogy megéhezett
Borz Amál és Borz Aurél.
Morog, forog és toporog,
itt az idő,leszállt az éj.
Kígyót, békát kutat, keres,
Borz Amál és Borz Aurél.
Lassún lomha, bár nem lusta
ha nincsen más jó a gyökér.
Izeg-mozog, túr és kapar,
Borz Amál és Borz Aurél.
Akad egér, jó friss kukac.
Darázsfészek a holdfénynél.
Telik bendő, nem gyűjtöget,
Borz Amál és Borz Aurél.
Jóllakottan elégedett,
már hajnal előtt hazaér.
Leporolja a bundáját,
Borz Amál és Borz Aurél.
Hálókamra, puha alom.
Ágya haraszt és falevél,
édes álmot alszik nappal,
Borz Amál és Borz Aurél.

2016. május 11., szerda

Azt játszom... (Búcsú az óvodától)


Azt játszom, hogy egy fa vagyok,
bár még csak egy kis csemete.
Esik eső, a nap ragyog,
erősödik a gyökere.
Vastagodik vékony törzsem,
de még nincsen rajtam kéreg,
növögettem itt mint kertben,
s röpültek az ovis évek.
Szaporodtak gyönge ágak,
mindig jött egy újabb hajtás,
nevelgettek és vigyáztak,
engem és a sok fapajtást.
Hajoltam én erre-arra,
figyeltek rám el ne törjek.
s nőttem én a jó talajban,
nyúltam egyre többet, többet.
Nézd, hogy büszkén magasodom,
ezért van, hogy átültetnek,
belássam a horizontot,
s része legyek gyümölcsösnek.
Mindennap új rügyet bontok,
s itt-ott már van zöld levele.
Szeretnék: szép, sűrű lombot,
jó terméssel telis-tele.

Tovább megyek


Vállamon a kis tarisznyám,
ballagnak e kicsi lábak.
Búcsút intenek a versek,
röpítik az apró szárnyak.
Kinyitok egy másik könyvet,
kihúzok egy új fiókot.
Innen viszem, beleteszem,
őrzök mesét, varázslatot.
Becsukom itt a kis kaput,
iskolában nyitok ajtót.
Óvónénik, drága dadus,
megköszönök minden jó szót.